01. Fejezet

Kedves olvasóim és olvasó-jelölteim!

Mindenek előtt is köszönöm, hogy ennyien vagytok! El sem mertem képzelni, hogy egyetlen nyúlfarknyi prológussal 15 emberkét győzhetek meg arról, hogy megéri olvasni a történetet. Nem mellesleg nagyon szépen köszönöm a hozzászólásokat is, nagyon jól esnek és irányt mutatnak.  Még egy dolog van, amit meg szeretnék köszönni, ez pedig a türelmetek, amiért kivártátok a fejezetet. Hirtelen program miatt nem tudtam megírni tegnap, nem gyakran lesz ilyen, ígérem!

A részről annyit, hogy ez tulajdonképp mindennek az előzménye. Innen fog elindulni Zaynben a lavina, tehát itt még egy kedves, aranyos cukorbogárról (te jó ég, ez borzasztóan hangzik) van szó. A blog hangulata természetesen nem ezt fogja követni majd a továbbiakban, de többet nem árulok el.

Remélem tetszik a fejezet és nem okoztam csalódást senkinek!

Kérlek, mondjátok el mit gondoltok, legalább egy 'tetszik' vagy éppenséggel 'nem tetszik' formájában!

Kellemes olvasást!

_________________________________________________________

2012. január 22.

A fülem pokolian zúgott, de sokkal inkább olyan volt, mintha a búgó hang egyenesen a fejem egyik zugában szólt volna. Ez a monoton moraj pedig úgy határozott, hogy nekem tulajdonképpen semmi szükségem a külvilág zajára, így nem is engedte, hogy bármiféle más hangot felfoghassak.

A hatalmas, hisztérikusan tomboló tömeg eszeveszett sikítása azonban áttört a "gáton". Ordítottak, mintha még mindig színpadon állnánk. Néha egy-egy sikítás túlszárnyalta a többit. Ilyenkor a közönség együttesen kiáltott még hangosabban. 

 - Hihetetlen, micsoda erő van azokban a hangszálakban! - mormogtam egy apró vigyorral a szám szegletében.

Hirtelen Niall elém toppant és összekeverhetetlen ír akcentusával sebes hadarásba kezdett egy számomra ismeretlen dologról, ugyanis a fejembe költözött robaj továbbra is csak szófoszlányokat engedett hallani. Most, kabátod "rünk". Ezeket a szavakat, azaz az utolsó esetében szó-töredéket kivettem a mondanivalójából.

 - Állj! Állj! Állj! - szakítottam félbe egy fintor kíséretében, majd a fülemre mutattam. - Kicsit érthetőbben! Semmit nem hallok! 

 - O-ké! Azt a-kar-om mon-da-ni, hogy most in-du-lunk! Vedd fel a ka-bá-tod és gye-rünk! - ordította torkaszakadtából a szótagokat a szőkeség, miközben nem több, mint tíz centiméterre állt tőlem. Ennek az óbégatásnak köszönhetően enyhülő fölzúgásom ismét felerősödött. 

Válaszként kapott egy "köszönöm" grimaszt, majd elindultunk a hátsó kijárat irányába. Az ajtón túl hűvös, januári szél süvített, mely egyetlen pillanat alatt a csontomig hatolt, akár ezer apró tőr, mely tengernyi láthatatlan, mégis kínzó sebet ejt.

Ennek ellenére, kedveltem a telet. Igazándiból sosem értettem, miért. Sokan azt mondják; a tél varázslatosan szép. Én nem értettem ezzel a gondolattal egyet. Nem a lenyűgöző látkép melengette meg a szívem. Mások talán azt hihetnék, hogy akkor bizonyára a fehér hótakaró vagy az ünnepek miatt kedves nekem az évszak. Én ezt sem éreztem elegendő indoknak. Mindig volt valami más a télben, az egész valójában, ami elbűvölt.

A következő pillanatban, mikor már a külvilágból nem csupán a fagyos fuvallat érkezett, hanem az ajtó teljes egészében kitárult, retinámat felvillanó vakuk ezrei égették ki. Ezek a vakuk nem csillagok voltak, ezek sokkal inkább emlékeztettek egy-egy pusztító, gyilkos bomba robbanásra. A fegyverek mögött éhes, vérengző, csaholó buldogok álltak, én legalábbis a paparazzikat mindig így jellemeztem; veszélyes vadállatok, akik lánc helyett fegyvert kaptak.

Az öt biztonsági őr közül három a fotósokat és riportereket próbálta oszlatni, ám azok ahelyett, hogy félreálltak volna, az őreink édesanyját emlegették. Gusztustalanok voltak, bármit megtettek azért, hogy a lehető legjobb, avagy legrosszabb képeket készítsék rólunk. Tolongtak, lökdösődtek, szitkozódtak.

A következő óvatlan pillanatban egy buldog elém ugrott és hatalmas kamerájával megvakított. Ezerszer kattant a gépezet, ám a borzalmas fényen kívül semmit nem láttam, csupán annyit hallottam, hogy "Ne állj meg, csak menj tovább! Menj, menj!".  Követnem kellett az egyre távolabbról érkező utasítást, így arcom elé emeltem tenyerem, remélve, hogy elég takarást nyújt, majd a lehető legfürgébb mozdulattal kikerültem a termetes alakot és megszaporáztam lépteimet, hogy a lehető legkevesebb fotó láthasson napvilágot másnap.

 - Rohadt terrorista! - kiáltotta utánam a buldog. Rekedt, öblös hangjából csak úgy fröcsögött a megvetés. Néhány társa felkacagott, majd elhangzott még pár nekem szánt, sértő megjegyzés.

 - Szeretsz repülőkkel játszani, te mocsok? - ordította gyomorból az egyik.

 - Fegyvert ne adjatok a kis köcsög kezébe! - üvöltött torkaszakadtából a másik. 

Megfordultam. Kerestem az arcukat a tömegben, de csak ezer villanó, éles fényű lámpa mögött hömpölygő, sötét embermasszát láttam. Terrorista. Az elmúlt években temérdek jelzővel illettek engem, minket. De mindben volt valami, ami miatt csak egy szó maradt, semmi más. Gyakran aggatták rám a ’mocskos buzi’ vagy a ’tehetségtelen állat’ nevet és nem volt idegen számomra az ’idióta barom’ sem. Nem érdekelt. Nem érdekelt, mert nem volt súlya, csak egy légből kapott szitok volt mind. Ennek az egynek viszont tétje volt. Ez valós vád volt, valós tartalommal. Én pedig nem védekezhettem. Terrorista. Csakhamar a fények is homályossá váltak. Az alakok egyre összemosódni látszottak a könnyfüggöny mögött, mely visszatarthatatlanul ereszkedett a szemem elé. Terrorista. Ajkaimat vonallá préseltem. Lefolyni készülő könnycseppemet minden erőmmel visszatartani próbáltam. Éreztem, hamarosan erőt vesz rajtam a fájdalom, mit egyetlen szó okozott. Terrorista. 

Indulnom kellett volna, a buldogok nem láthatják, hogy fáj. Nem engedhetek a rám nehézkedő, kitörni vágyó zokogásnak. A kamerák előtt nem. De nem tudtam mozdulni. A végtagjaim tonnás acéllá váltak. Nem mozdultak, nem engedtek akaratomnak. A következő pillanatban éreztem, amint meleg ujjak fogják közre csuklóm, majd egy pillanatot sem habozva húzni kezdtek egyre messzebb és messzebb.

 - Gyere Zayn! Csak ne figyelj rájuk! - suttogta Louis halkan, mintha egyetlen hangos szavára is felszínre törhetnének a felgyülemlett, kínzó könnyek. Igaza volt. Pengeélen táncoltam, ám egyre fáradtam, nem tudtam meddig bírok még egyensúlyozni. 

 - Terrorista - mormogtam magam elé. Ízlelgettem a szót. Keserű volt, akármilyen hangsúlyba öltöztettem. 

 - Fejezd be! - fordult felém megmentőm, aki még mindig valósággal vonszolt a turnébusz irányába. Türkiz tekintete haragosan villogott és villámokat szórt, mintha csak őt illettem volna a szóval.  De hogy is mondhattam volna ilyet rá, hisz ő nem...ő nem olyan mint én. Ő ízig-vérig angol, ereiben színtiszta brit vér csörgedezik, arca európai. Ő soha nem fog hasonló vádakkal szembesülni. Ismét elhomályosult a világ. A függöny leereszkedett. A torkomban a fojtogató, maró gumó egyre terebélyesebbé vált.

 - Egy szavukat se hidd el! Hogy terrorista? Micsoda idióták! - csattant fel Lou színtiszta haragtól és gyűlölettől fűtött hangon. 

Zokogni akartam, de a sós cseppek nem zúdultak át a tekintetem előtt lebegő homályos függönyön. Valami megakadályozta, hogy a könnyek elmossák a vádat. El, messze tőlem.